Minden fiatal keresztény számára talán a legfontosabb kérdés, hogyan lehetséges a megtérésünk után újjáépíteni, sőt sikeressé tenni korábbi kiábrándító életünket. Hiszen minden friss keresztény hamar megtapasztalja a tényt, hogy az újjászületéssel nem oldódnak meg automatikusan a sorsunkat szegélyező problémák. A szellemünk bár szárnyal, de a földi életünk – talán egy kezdeti, rövid, kegyelmi időszakot kivéve – továbbra is tele van nehézségekkel és kihívásokkal. A csüggedés és keserűség pedig, ami a szomorú körülmények láttán újra és újra elfogja az embert, túl gyakran csúcsosodik ki Isten és más hívő emberek hibáztatásában. Holott tökéletesen biztosak lehetünk abban, hogy a gondjaink és bajaink forrását nem a Teremtő passzivitásában kell keresnünk. Kizárólag a saját bűneinkben, és hitetlen őseink istentelen múltjában kellene három-négy generációig mélyre ásnunk ahhoz, hogy a nyomorúságaink valódi magyarázatáról hiteles képet kapjunk.
Hitem szerint a megtérésünk után – többek között – azért nem oldódik meg egy csapásra minden problémánk – holott Isten ezt kétségkívül meg tudná valósítani – mert a Teremtőnek szüksége van ránk, hogy nagy dolgokat vihessen véghez rajtunk keresztül a földön. És ezek nem pusztán hangzatos szavak, gondoljunk csak bele! A magunk fajta összetört emberek, akik a sötétség birodalmából éppen csak kimenekültek, vaskos bűnöktől megnyomorítva, generációk óta lealjasítva mégis, hogyan lennének képesek a szent Isten szolgálatába állni? Csakis egyetlen módon: gyökeres jellemfejlődés által.
Ez tehát a szabad akarat ára: ha Isten egyetlen varázsütéssel tenne minket jobbá, bábok lennénk csupán, és nem individuumok. Az Istentől való független életből – egy szabad akarattal rendelkező lény számára – egyetlen módon van csupán visszatérés az Istentől való függőség állapotába: saját elhatározásból. Egyedül ennek van örökkévaló értéke. A bizalom helyreállítása egy megromlott kapcsolatban pedig nem képzelhető el a hit és hűség hosszú időn keresztül, döntések sorozatán át való következetes gyakorlása nélkül. Ez az út az egyetlen, ami a helyreálláson át vezet. Nincs könnyített pálya és nincsenek kiváltságos utazók: mindenkinek végig kell ezen a keskeny ösvényen gyalogolnia. Mindenkinek, aki Isten követésére adja a fejét.
Meg kell értenünk tehát, hogy szükséges megváltoznunk. A megtérésünk után előbb-utóbb igazi kiválósággá kell érnünk ahhoz, hogy Isten nyugodt szívvel ránk bízhasson jelentős, az univerzum tökéletes jövőjét munkáló feladatokat. És itt tényleg, olyanokra gondolok, amik valódi sorsformáló erővel bírnak a gonoszság gyökerestől történő felszámolásában. Az ehhez szükséges erős kenetet pedig, amely falakat rombol a sátán királyságában, ezt a spirituális izomzatot nem lehet gyenge, gerinc nélküli árnyéklényekre felépíteni, hiszen a hatalmukkal visszaélve még kivégeznék saját magukat (másokról már nem is beszélve).
Fel kell tehát nőnünk a magasztos feladathoz, hogy Isten értékeinek hordozóivá válhassunk, ebben a harag és ítélet alá rekesztett világban. Isten az Ő kincseit – hitvány, aljas, hazug, megbízhatatlan, lusta, hanyag, gyenge, képmutató, kicsinyes, makacs, rágalmazó, arrogáns, lázadó, engedetlen – démonok által bűnökbe hajszolható embereknek nem fogja a sáfárságába adni.
És ugyan, láttatok már olyan embert, akit az ölébe pottyant gondtalan békesség kiválóbbá és nemesebbé tett? Én személy szerint még eggyel sem találkoztam. A jólétben eltorzult gondolkodás- és életmód csontvázai ellenben minduntalan kitüremkednek a kiváltságosok sorsának gardróbajtaján.
Keresztény életem első tizenöt évében olyan sok nehézséggel és problémával kellett szembenéznem, hogy nem volt szinte egyetlen ép terület sem a sorsomban, ahol ne akadtam volna valamilyen hiányosságra. Annyit sírtam és bánkódtam, annyit féltem és jajgattam ezekben az években, hogy időnként úgy éreztem, sosem látom már többé a Napot. Ugyanakkor volt pár kivételes terület az életünkben, ahol mégis élveztük Isten áldását. Volt például egy lenyűgöző barátnőm, aki miatt a fél gyülekezet lányai irigykedtek rám: egy nagyon szép, rendkívül népszerű, kivételes képességekkel megáldott, különleges keresztény fiatalasszony. Nagyon jó barátnőm volt, mindenben számíthattam rá. Az ő hívő élete kezdetektől fogva jóval szerencsésebben alakult az enyémnél: szinte mindent, azonnal megkapott a megtérése után, amire egy keresztény nő csak vágyhat. Annyival vonzóbb, sikeresebb, ragyogóbb és kiváltságosabb volt nálam – a gyülekezetben és hétköznapi életben egyaránt –, hogy szerintem egy ázott, nyomorult verébnek tűnhettem emellett a – kiválóságként tisztelt, a pásztorunk és családja, de az egész gyülekezet által kitüntetett figyelemben és szeretetben részesített – fiatalasszony mellett. Nem is értettem igazán, vajon miért ragaszkodik hozzám annyira? Hiszen akkora szakadék tátongott az ő áldott sorsa, és az én átkokkal terhelt, szánalmas kis életem között, mintha két különböző dimenzióban léteztünk volna.
Aztán egy nap rám szakadt az ég, amikor megtudtam róla, hogy szégyenletes módon lelepleződött az éveken át eltitkolt, többszörös házasságtörése. Mivel nem a megtérést választotta, el is vált rögtön a kiváló férjétől, majd örökre eltűnt a gyülekezetünkből, én pedig sohasem hallottam többé róla. Óriási sokk volt ez számomra, először el sem akartam hinni, amiket a pásztoraink őszintén elmondtak róla. Első hallomásra szentül meg voltam róla győződve, hogy csak rágalmazzák. A szomorú valóságot pedig talán a mai napig – húsz év után – sem sikerült teljesen feldolgoznom.
Azonban nagyon fontos tanulságokkal gazdagodott ennek a tragikus tapasztalatnak köszönhetően a sorsom, ami aztán minden másnál hatékonyabban segített visszaverni az érzelmeimről a – betöltetlen szükségek és vágyak miatt támadó – keserűség évtizedeken át tartó ostromát. Emiatt tudtam hittel elfogadni és beépíteni a személyiségembe az egyik legfontosabb igazságot a földi életben: jobb a kevés az Úrnak félelmével, mint a temérdek kincs, ahol háborúság van.
Legyen ez a történet tehát mindannyiunk számára jel. Egy mementó arra nézve, hogy az áldásokba való bekerülés folyamatában először a természetünknek, jellemünknek kell kiforrnia, ezáltal gondoskodik Isten arról, hogy a hívő életünkben elkerülhessük az ördög által felállított csapdákat, és a kitervelt bukást. Isten számára megbízhatóvá válni azonban nem megy egyik napról a másikra. A sikeres élethez vezető úton a legfontosabb képességek, amiket minél hamarabb el kell sajátítanunk, a türelem és taníthatóság. A személyiségünk krisztusivá formálódását pedig a későbbek folyamán szükségszerűen követni fogják pozitív fordulatok a körülményeinkben is.
A megtérésünket követő kezdeti 10-15 éves időszakra tehát nem szabad úgy tekintenünk, mint a nyomorúság és hiábavaló küzdelmek időszakára, hanem mint harci kiképzésre, amely által olyan kivételes emberekké válhatunk, akikre Isten a világmindenség jövőjét nyugodt szívvel rábízhatja.
